Beszakadt.
Lázas hangulatban tárcsázom az időpontot.
Lassan telnek a napok, bár a mókuskerék - hol szürkén, hol színesebben, de - rendületlenül forog.
Felvirradt végre. Munka után egyenesen, semmi otthoni kitérő. Tolerálható várakozási idő a folyosón, sorstársias pillantásokkal fűszerezve. Hidegen hagynak, tudom, hogy ez az én napom.
Ajtó nyílik, fáradjon be. Ujjnyival a föld felett lebegek a szemközti fal opálos ablakán beáradó, már-már földöntúlinak tűnő fényárban. A fehér köpenyes fülig érő, őszinte mosollyal kínál hellyel. Tudja, hogy emberére akadt.
Izgalmas, eufórikus érzés kerít hatalmába, miközben beleolvadok a rendelő furcsa magasságokba és mélységekbe repítő székébe. Tátott szájjal a fehér köpenyes szemeit kémlelem. Próbálom kiolvasni belőlük, vajon mit érez. Teszi a dolgát. Mindegy.
A szerszám kellemetlenül visító hangja egyre távolibbnak tűnik.
Behunyom a szemem, s hagyom, hogy a homokos tengerparti nap sugarai lágyan cirógassák arcomat.
Távol a munkától, távol az otthon gyermekzsivajos melegétől, távol mindentől.
Öblítsen!
