Ez a történet most nem arról szól, amikor a békés, már-már idillinek mondható családi ebéd alkalmával egyszer sem sikerült pontosan a számba találni a leveses kanállal. (Az okokat nem részletezem...)
Ez most kicsit más.
Az esti műszak felénél tartottunk.
Kivételesen nem volt alkalmam kiszolgáló-személyzeti teendőim mellett helyet foglalni a családi vacsora asztalánál, és az együtt étkezés ünnepélyes, felemelő élményét színlelni.
Titokban örömteli, bűnös bizsergéssel töltött el a gondolat, hogy esetleg intim-szerű körülmények között költhetem el vacsorámat.
Elvonultak.
Síppal, dobbal, nádi hegedűvel.
Leülök.
Csak én, és a gőzölgő húsleves. Nyolc tojásos csigatészta. Vasárnap este. Ilyenkor esik a legjobban.
Szemezünk.
Próbálom kizárni a szobákból kiszűrődő, folytonosan váltakozó frekvenciájú hanghullámokat. Lehet, hogy előbb pontot kellett volna tenni a végére… Mindegy, éhes vagyok. Tíz perc az egész, talán sikerül…
Hirtelen a saját hangomra riadok.
Rendben kicsim, szólj ha kész vagy, és megyek!
Benyitok a mellékhelyiségbe. Közben izgulok, nehogy leszálljon, mielőtt leemelem, hiszen rövid még a lábacskája. Ha megkísérli, könnyen ülőke fertőtlenítésbe torkollhat rövid kis kitérőm.
Szerencsére minden szokványosan alakul. A folyamat végére a főtt sárgarépa második felét is sikerült továbbítanom a nyelőcsövembe. Nem gond, rutin van. Rövid sóhajjal fejezem ki önsajnálatomat.
Vissza a konyhába, rámelegítek.
A fogkrémes tubus nem egyszerű eset. Házasságok mehetnek rá, ám egyúttal a gyermeki önállósodás kiváló példája is lehet. Legalábbis belül kevesebb van, mint kívül. Be is van száradva, hiszen kupakja talán új korában sem volt. Sebaj, segítek nyomni.
Újra csend.
Mi a fene?! Mi ez?! –töröm meg.
És ekkor bevillan.
Ha ösztönösen nem nyaltam volna meg az ujjam, talán az utolsó kanál húslevesnek sem lett volna fogkrém íze.
Jó éjt!
És kitartás, egyszer úgyis összejön!
