A legkitartóbb is álomba szenderült.Viszonylag ritka, gördülékeny fektetés volt.
A mindennapok hosszúra nyúló, makacsul elszánt reményekkel induló esti műszakja - mely végül többnyire romokba küldi a hétről-hétre, napról-napra, óráról-órára újraépített önmagunkba fektetett hitet -, ezúttal nem rántott magával zombi világába.
Idő van. Úgy tűnik.
A lehetőség talán erősen hangzana. Esély.
Persze, legyen zene is. (Nem túl hangos?)
De mi legyen a fogyasztható hőmérsékletűre hűtött vörösborral? Kattog a fejben. Para. Mindegy. Talán utána. Ha.
Magával ragad a lendület, a kapott esély lendülete.
A most vagy soha érzés kellemetlen mellékhatását testünk lassan kiizzadja, s helyére áramlik az ösztönösség mindent elfojtó ölelése.
A redőnyön át beszűrődő fénysávok diszkrét oltalmában óráknak tűnnek a percek.
Elolvadt a világ, de a közepén - egyszer csak lehunyt szememben megvillan az érzés. A hatodik.
Pánikszerűen nyitom ki szemeimet.
Igen, ott áll fölöttünk. A legidősebb. Persze. Vajon mióta?
Legjobb színészi tudásunkat latba vetve próbálunk természetes mosolyt csalni arcunkra.
Te is bírkózol velünk kicsim?
